Tatjana levele Anyeginhez.

Én írok levelet magának-

Kell több? Nem mond ez magának eleget?

Méltán tarthatja hát jogának,

Hogy most megvessen engemet.

De ha sorsom panasz-szavának

Szívében egy csepp hely marad,

Nem fordul el vízhangot ad.

Hallgattam eddig,szólni féltem

És higgye el,hogy szégyenem

Nem tudta volna meg sosem

Amíg titokban azt reméltem,

Hogy lesz falunkban alkalom

S hetenként egyszer láthatom.

Csak,hogy halljam szavát-bevallom-

Szóljak magához s azután

Mind egyre gondoljak csupán

Éjjel nappal,míg újra hallom.

Mondják,unalmas önnek kis falunk,
A társaságokat kerüli.
Mi csillogtatni nem tudunk.
De úgy tudtunk,ha jött örülni.
Miért jött el?Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe
Tán meg sem ismerem sosem.
S a kínt sem,mely betört szívembe.
S tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne,és leszállna.
S akit szívem kíván,kivárva.
Lennék örök hűségű párja.
S családnak élő,jó anya.


Másé? A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet,
Ezt így rendelte fenn az isten...
Tiéd a szívem! Téged szeret!
Ó,tudtam én,elfogsz te jönni
Zálog volt erre életem.
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem....
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek.
Zengett hangod zenéje bennem...
Nem álom volt,színezgető!
Beléptél s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva,és kigyúlva,
Szívem rád ismert,ő az,ő!
Nem a e hangod szólt-e újra?
Ha egy-egy csendes,bús napon,
Ínséges szívekhez simulva,
Vagy imádságban leborulva
Áltattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyalakban
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel
S suttogsz szerelemmel,reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te? Féltőm?
Vagy ártóm,és gonosz kísértőm?
Döntsd el hamar,hogy lássalak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja.
Tapasztalatlanság vakít.
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó.Sorsom gyanutlanúl
Gyónásommal kezedbe tettem
Előtted könnyem hullva-hull.
Könyörgök:védj,őrködj felettem...
Gondold el milyen magam vagyok
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek lelki tompulásban.
Én itt csak elpusztulhatok.


Várlak,emeld ki árva lelkem.
Nézz biztatón,ne adj te mást-
Vagy tépd szét ezt az álmodást.
Kemény szóval.Megérdemeltem.


Végzem! Átfutni nem mertem,
Megöl a félelem,a szégyen.
De jelleme kezes nekem.
Bízom:sorsom van kezébe.

Mahatma Gandhi-Megérteni egymást.

Örömben,szenvedésben,

segíteni,ha csak egy szóval

egy gondolattal is.

Nagyobb művészet,

mint végigbarangolni a világot,vagy

gazdagnak lenni és szórni a pénzt.

Mert lelkeink kincse talán a legnagyobb

ajándék.És legszebb öröm,

amit egymásnak adhatunk.

S amiért nem tudjuk elégszer mondani,hogy

.....KÖSZÖNÖM..!

Igaz szeretetet csak attól várhatunk

aki természete szerint

jóságos és melegszívű.

 

Küzdhetsz próbálkozhatsz azzal,hogy elfelejted.

Ha igazán szeretsz valakit,akkor az veled

marad ha akarod,ha nem.

Kérdezel,

hát keresd a választ,

ne csak abban higgy

mit saját szemmel láthatsz

nézz mélyebbre,bentre magadba,

ne csak másokéba,higgy a saját szavadba.

Reménykedsz?

Még én is talán.

Fut az élet

s messze még a halál...talán....nekem is.

A gyenge soha nem képes megbocsátani.

A megbocsátás az erősek tulajdonsága!